#360

ain't it nice that i've reached exactly the 360th post... could be symbolic, referring to a full cycle. meaning that i am where i started.

rereading my posts helped me realize that i am still that miserable nobody who i used to be.
things and people never change.
you are and always will be, alone.
nobody really understands you, including your own self.
life is about a grand tour of meaningless survival.

there are times when you feel you're connected. to be honest, these are just dots in the line and the whole line is about suffering and struggling alone.

a minap meglattam egy pizsamaalsomon a feliratot, 'who loves ya?' es elbogtem magam. igazabol senki sem szeret engem csak azert, aki vagyok, van bennem boven kivetnivalo es fennakadasi pont, es ezt eleget is hallom. en magam sem szeretem magam. talan anyu volt az egyetlen, aki elfogadott 100% olyannak, amilyenne formalodtam... tole sosem ereztem az elvarast, a belekotest, a kovetelozest. mindenki mastol ezt erzem, es hogy oszinte legyek csomokat kot a hatam tetejere, amitol nem tudok aludni estenkent, amitol felriadok minden masodik oraban, amitol allandoan bognom kell, amitol egy ilyen nyomorult nyomorek leszek, akinek se onbizalma, se ontudata, se kiallasa.

"elmulik a vilag, es annak abrazatja" - remelem gyorsan.

I always knew it'd come to this

Things have never been so swell

And I have never failed to fail 

csak ugy kozlom, hogy

mindenkinek megvan a sajat nyomora.

running battle / kasabian

the cold wind of loneliness has just blown through my shallow body.

all lyin' across the ground
try not to make no sound

where are you i don't know now
gonna miss you through a lifetime

another day i feel the same
i'm cutting and i'm bleeding

true story.

still life

hetfon volt fel eve, hogy.

a heten a legszebb es egyben legpocsekabb almom arrol szolt, hogy arrol ertesultunk tesoval, hogy anyuek halalhire csak egy ugymond probatetel volt. ujra lathattuk oket, es az egesz csak ama celbol lett igy rendezve, hogy leteszteljek, hogy mennyire birunk megallni a sajat labunkon es hogy visszuk az eletunket az o tanacsadasuk es utmutatasuk nelkul. emlekszem, mikor ujra lattam oket es talalkoztam veluk, szorosan megoleltem mindkettot es magamban halkan elhataroztam, hogy ezek utan ebbe sokkal tobb energiat fogok fektetni, es igenis szeretni fogom oket, nagyon is, lathatoan is, ereztetve is azt. aztan persze felkeltem, es. nincs is es. aztan persze felkeltem, mert fel kellett kelni.

maskor meg azt almodom, hogy csak az egyikuk el, es probal tengodni a masik nelkul.

az en nyomorult valosagom pedig arrol szol, hogy probalok tengodni nelkuluk, de ezt meg tengodesnek sem neveznem.

nem tudom, hogy tudott sok ember ennyire beletorodni abba, hogy nekik nincs senkijuk, de oszinten megvallva nekem nagyon nehezen megy ennek elfogadasa. ketsegbeesetten kapaszkodnek abba az ideaba, hogy meg vannak szuleim, akikhez hazamehetek, hogy egyszer az alom valosagga valik, es tudok veluk meg egyszer beszelni telefonon vagy akar szemelyesen. hogy anyut megkerdezhetem, hogy kell-e liszt a porkoltbe vagy majd ha jon hozzam, akkor megnezunk egyutt egy klassz filmet. vagy hogy a faternak elujsagolhatom, hogy mar ertem a radiator levegoztetesenek a lenyeget, es meg tudom csinalni magamtol. es igenis legyenek buszkek ram, mert megallok a labamon.

de ezekrol mar nincs kinek meselni, nincs aki buszke lenne ram, nincs akinek gyereke lehetek.

egyszeruen mar nincs, nincs semmi.

ageing

neha beut egy-ket dolog, amitol mar megfosztva vagyok, tekintve a helyzetemet.

a mai ilyen jellegu dolog annak realizalasarol szolt, hogy mar nem fogom latni a szuleimet megoregedni. es persze ettol konnyen konny szokik a szemembe. hiaba lattam oket 23-24 even keresztul, az en szememben megsem oregedtek ennyit. talan a felet. emlekszem, mikor a fater hajat szaritottam fent a szobamban, akkor neha megemlitettem neki, hogy mar vannak osz hajszalai. es persze a valasz erre mindig az volt, hogy "mert megoszittetek". anyunak is mondogattam, hogy szamomra o nem oregedett - egyebkent sem volt az a nagyon rancosodo fajta. am nagyimnal anno mar igencsak vonalazodtak az oregedes jelei.

igaz, hogy az ido megszepiti az emlekeket, de nalam mar annyira, hogy el tudnam kepzelni a szuleimet egymasra mosolyogva, kezenfogva, boldogan, oregen. ha elnenek, biztos nem kepzelodnek ilyen banalisat. egyetlen egyszer lattam oket egymas kezet fogni - akkor mar apu haldoklott, es anyuval probaltuk melegiteni a jeghideg ujjait. boldognak sem igazan tuntek egyutt, megis ... egymashoz tartoztak. talan most is. en remelem.

jajmikorfogezazerzesmarelmulni. jhaj...

i burn for you

barcsak visszamehetnek az idoben es jobban szerethetnem a szuleimet. vagy legalabb jobban kimutatnam nekik. ugy erzem, hogy nem becsultem meg oket igazan, es mostmar tul keso ahhoz, hogy ezt jovategyem. es meg mindig gyereknek erzem magam, es most olyan gyerek lettem, aki egyedul maradt, es jobb hijan csak a sarokban tud sirdogalni es bamban ki-kitekintgetni, hogy hova lett anyu-apu. persze mindezt ertetlenkedve es felhaborodva.

neha azt is hiszem am, hogy ez csak egy parhuzamos vilag, amibe valami borzalmas veletlen folytan belesiklottam, es ez nem is igazan az en eletem, azaz semmikepp sem az, amit jol elterveztem magamnak. azaz inkabb elorelattam/-josoltam. ez egy olyan vilag, ahol sokan meghalnak korulottem, ahol nem nagyon vannak jo dolgok, ahol elhagynak a barataim, es ahol a szivemhez igazan kozel senki sem all. ahol csak magamra szamithatok es mindenki mas igy-ugy megbecsul, szeret. de nincs olyan, akire _barmikor_ szamithatok. ilyen ember csak egy volt, es o mar nincs tobbe. es ezt meg mindig nem tudom siras nelkul elfogadni, leirni.

ez egy olyan vilag, ahol kinyitjak a taskad es kilopjak belole a tarcad, ahol a haldoklotol is elveszik azt, amije van, es ahol az ures hazunkba betornek es felforgatnak mindent. ahol mindenkit csak az anyagi javak erdekelnek, es nem is a sajatja, hanem a masike. ahol egy oszinte beszelgetesre havi egyszer orulunk, ha sor kerul. ahol mindenki csak morog, zsortolodik, stresszel, turelmetlenkedik es meg sorolhatnam. szeretnek visszasiklani az elozo eletembe, ahol nem sok valtozas tortent, de ha megis, akkor so-so volt ido azt feldolgozni, elfogadni. itt erre nincs lehetoseg, megszoksz vagy megszoksz. es ha lenne ekezetem se irnam ezt maskepp.

cseszettul egyedul erzem magam es nem hiszem, hogy ez valaha is valtozni fog. az altalam legjobban szeretett es az altalam legjobban tisztelt embert elveszitettem hihetetlenul es elfogadhatatlanul rovid ido alatt, es ez orokre ranyomta a belyeget az eletemre (ami remelem nem lesz tul hosszu, tekintve, hogy mar nem sok jo van benne). az elet mar ilyen naprol napra valo eles, nem igazan eltet az, hogy vegre hetvegen meglatogathatom a szuleimet.

barcsak en tehetnek arrol, hogy elromlott ez az egesz. akkor legalabb tudnek kit okolni. de most meg ettol is meg vagyok fosztva. probalom megerteni es tullepni rajta, de ez nem egyszeru, egyaltalan nem az.